Ugrás a tartalomhoz

Maarra ostroma

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Maarra ostroma
Konfliktuskeresztes háborúk
Időpont1098. november 28. – december 12.
HelyszínMaarrat an-Numán
Eredménykeresztes győzelem
Szemben álló felek
keresztesekMaarra védői
Parancsnokok
Bohemund tarantói herceg
IV. Rajmund toulouse-i gróf
Szemben álló erők
ismeretlenismeretlen
Veszteségek
ismeretlenkb. 10 000 civil[1]
é. sz. 35° 38′ 36″, k. h. 36° 40′ 06″35.643333°N 36.668333°EKoordináták: é. sz. 35° 38′ 36″, k. h. 36° 40′ 06″35.643333°N 36.668333°E
Az első keresztes hadjárat csatái

Nicea · Dorylaeum· Antiochia · Maarra · Jeruzsálem · Aszkalón

Sablon:Az első keresztes hadjárat csatái

Maarra ostroma az első keresztes hadjárat keretében 1098 novembere–decembere folyamán, a keresztesek és Maarrat an-Numán védői között vívott összecsapás a város feletti uralomért. A Bohemund tarantói herceg és IV. Rajmund toulouse-i gróf vezette keresztesek kétheti ostrom után bevették Maarrát, muszlim lakosságát lemészárolták. Az ostromot a vérontás mellett a keresztesek kannibalizmusa tette hírhedtté.

Előzmények

[szerkesztés]

Az első keresztes hadjárat során a keresztesek 1098. június 3-án bevették Antiochiát; ám ezután a Jeruzsálem elfoglalását célzó támadás megindítása egyre késlekedett. A keresztesek zsákmány reményében portyákat szerveztek a környező vidékekre; a legnagyobb szabású ezek közül a IV. Rajmund toulouse-i gróf seregében szolgáló Pilet Rajmund frank lovag nevéhez fűződik. Miután július 20-án elfoglalta Tell Mannaszt, július 27-én főként helyi keresztényekből verbuvált egységével a névlegesen Ridván aleppói szultán fennhatósága alatt álló[2] Maarrat an-Numán városa ellen vonult. Pilet Rajmund alábecsülte a Maarra meghódításához szükséges erőforrásokat: a település mintegy félnapnyi menetelésre volt Tell Mannasztól, de a keresztesek a rekkenő hőség dacára sem vittek magukkal elegendő ivóvizet, ráadásul Maarra alá érve a vártnál jóval nagyobb ellenséges haderővel találták szembe magukat. Az aleppói sereg elüldözte a portyázókat Maarra alól, illetve sokukat megölték.[3]

Ezenközben a hadjárat fő vezetői közül Bohemund tarantói herceg és IV. Rajmund toulouse-i gróf mindketten igényt tartottak Antiochiára, és ez ellentétet szült közöttük. A november eleji haditanácson megállapodásra ugyan nem jutottak, de elhatározták Maarra erődjének megtámadását. A Hamá és Aleppó között, az ősi római út mentén fekvő város nem volt kiemelkedő jelentőségű,[4] ostroma ugyanakkor nemcsak a tétlenül várakozó csapatok lekötésére szolgált, hanem elfoglalása esetén garantálhatta a közelgő palesztinai hadjáratban a keresztes had balszárnyának biztonságát.[5]

Az ostrom

[szerkesztés]

Rajmund toulouse-i és II. Róbert flamand gróf november 23-án keltek útra Rugia és Albara felé; Maarrába négy nappal később érkeztek meg. A vetélytársa sikerét félő Bohemund tarantói herceg nem sokkal később követte őket.[6] A november 28-án reggel intézett első roham a település ellen eredménytelenül végződött, és délután a tarantói herceg csapatai szintúgy nem jártak szerencsével. Ezután a keresztesek körülzárták a várost, és szabályos ostrom megkezdéséről döntöttek.[7]

Fennsíkon épülvén Maarra híján volt a természetes védelemnek, de az egész települést erős fal és száraz várárok vette körbe. Hogy átmászhassanak a falon, a támadók az árok egyes szakaszainak feltöltésébe fogtak; ezzel párhuzamosan pedig a fal meggyengítésével, aláásásával is próbálkoztak, miközben a védők kövekkel, lándzsákkal, tűzzel, sőt méhkasokkal is hajigálták őket.[8] Az ostromlók két héten keresztül semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni; élelmiszerkészletük szűkössége miatt különítmények fésülték át a vidéket gabona és zöldségfélék után. A környéken felkutatott faanyagból tíz nap alatt ostromgépet építettek Rajmund toulouse-i gróf tervei alapján; s miután egy Péter Bertalan nevű látnok sikert jövendölt, december 11-én a fából ácsolt, kerekeken guruló ostromtornyot odatolták az erőd egyik bástyájához V. Vilmos montpellier-i úr vezénylete alatt.[9]

[…] Rajmund, Szent Egyed grófja egy erős és magas ostromtornyot csináltatott fából. A kitervelt és megépített erősség négy keréken mozgott. Felül számos lovag állt, Everarddal, a vadásszal, aki nagy erővel fújta kürtjét, alul pedig felfegyverzett lovagok hajtották az erősséget a város fala felé, egyik tornya mellé. (3) Látván ezt a pogányok, ők is késedelem nélkül hadigépet állítottak fel, amivel hatalmas köveket dobtak az odatolt erősségre, olyan sikerrel, hogy kis híján megölték lovagjainkat. Görögtüzet is vetettek a toronyra, azt gondolván, hogy felgyújthatják és elpusztíthatják. A mindenható Isten azonban nem akarta, hogy erősségünk ez alkalommal lángra lobbanjon, hanem ott magasodott a város falai fölé.

“
”
Maarra bevétele
(Henri Decaisne, 1843)

A keresztesek nemcsak az ostromtoronyról támadtak, hanem a falhoz támasztott létrákkal is próbálkoztak; Gulpher de Lastours aquitaniai lovag jutott fel elsőként így a fal tetejére.[9] A rohamot a védők visszaverték, de a torony óvásában a keresztesek alá tudták ásni a várfal egy részét. Csakhamar a fal ledőlt, a hasadékon keresztes közkatonák hatoltak be az erődbe, s fosztogatásba kezdtek.[7] Bohemund tarantói herceg kihirdette, hogy ha a város megadja magát, a főkapu melletti csarnokban oltalmat keresők életét megkímélik.[11] Az est beálltával a keresztes fejedelmek a harcok szüneteltetéséről határoztak, ezért lovagjaik a menekülést megakadályozandó szoros láncot fontak a város köré; a szegényebb keresztesek azonban az éj leple alatt tovább fosztogattak.[12] A városlakók egy része megerősítette házát, míg mások éltek az ostromlók ajánlatával. Amikor a keresztesek reggeli rohamukkal betörtek a városba, mindenkit lemészároltak, gyújtogattak és raboltak. A Bohemund herceg ígérte védelmet elfogadóktól elvették ékszereiket és aranyukat, majd a férfiakat kardélre hányták, a nőket és gyermekeket eladták rabszolgának.[13] A lakosok közül néhányan a város alatti barlangokba menekültek, őket kifüstölték.[14] Ibn al-Aszír arab történetíró szavaival „[h]árom teljes napon át hányják kardélre az embereket, több mint százezer[15] embert öldösnek le, és sok-sok foglyot ejtenek.”[1]

Utózönge

[szerkesztés]

Az ostrom idejére Rajmund gróf és Bohemund herceg elásták a csatabárdot, de Maarra elfoglalásának körülményei miatt kiújultak az ellentétek: a város bevételét a délfranciák harcolták ki, a védelmét keresők elárulásával mégis a normann herceg és katonái jutottak nagyobb zsákmányhoz; a település nagyobb részét a délfranciák tartották ellenőrzésük alatt, de a védfalak- és tornyok többnyire a normannok kezén voltak.[16] A toulouse-i gróf természetesen igényt tartott a városra és Albara püspökére szándékozott bízni azt; Bohemund herceg azzal a feltétellel lett volna csak hajlandó kivonni a településről csapatait, hogy IV. Rajmund lemond antiochiai területeiről.[17]

A katonák mindeközben egyre türelmetlenebbül követelték a jeruzsálemi hadjáratot. Karácsony táján képviselőik azzal keresték fel a grófot, hogy amennyiben megszervezi az indulást, elismerik őt az egész keresztes hadjárat vezetőjének. IV. Rajmund ennek fényében néhány nappal később elindult Rugiába azzal, hogy hamarosan folytatják útjukat Palesztinába. Bohemund herceg erre visszatért Antiochiába, míg Maarra városa Narbonne-i Péter albarai püspök felügyelete alá került.[17]

Hiába korábbi bejelentése a palesztinai expedícióról, IV. Rajmund az antiochiai helyzet tisztázatlansága miatt habozott továbbvonulni Jeruzsálem felé. Január 4. környékére tanácsot hívott össze Rugiába valamennyi jelentős keresztes vezér részvételével, közben Maarrában is igyekezett megszilárdítani uralmát az ottani frank helyőrség személyi állományának kiválasztásával.[18] A tanácskozás alatt Maarrában állomásozó had közel másfél hónapon keresztül várakozott nélkülözésben; Vilmos orange-i püspök bele is halt a viszontagságokba.[19] A katonák vezetőik cselekvésre bírására végül nekifogtak Maarra falai lerombolásának. A hírre rögtön a városba siető Rajmund toulouse-i gróf és csapatai 1099. január 13-án útra keltek Maarrából a keresztes hadjárat folytatására; a gróf a zarándokok szokása szerint mezítláb hagyta el a várost.[20]

Maarra birtoklása lehetővé tette a keresztesek számára, hogy ellenőrizzék és megadóztassák a környék kereskedelmi útvonalait. A települést 1135-ben foglalta vissza Zangi szeldzsuk atabég.[21]

A maarrai kannibalizmus

[szerkesztés]

A Maarra ostromát hírhedtté tevő emberevésről maguk az első keresztes hadjárat legrangosabb vezetői – Bouillon Gottfried, Daimbert jeruzsálemi pátriárka és IV. Rajmund toulouse-i gróf – tettek vallomást a pápának küldött, a hadjárat eseményeiről tudósító 1099. szeptemberi laodiceai[22] levelükben. Eszerint „[…] tanta fames in exercitu fuit, ut corpora Saracenorum iam fetentium a populo Christiano comesta sint” [„a hadsereg olyannyira éhezett, hogy a szaracénok bűzölgő holttestei keresztény emberek által étetnek meg”].[23]

Az első keresztes hadjárat kortárs, vagy legalábbis a 12. században keletkezett keresztény krónikái csaknem mind beszámolnak a keresztesek elkövette kannibalizmusról, és noha azt mindegyik krónika kiemeli, hogy a frankok kizárólag muszlimokat ettek, elhullott honfitársaikhoz és a többi keresztényhez nem nyúltak, a pontos részleteket illetően jelentősen eltérnek egymástól.[24]

A keresztesek parancsnokai Maarránál
IV. Rajmund toulouse-i gróf…
IV. Rajmund toulouse-i gróf…
és Bohemund tarantói herceg
és Bohemund tarantói herceg
(Blondel, 1843)

A Gesta Francorum, melynek szerzője ugyan ismeretlen, de az tudható róla, hogy részt vett a maarrai hadjáratban, futólag tesz említést az incidensről: „A frankok egy hónapon és négy napon át tartózkodtak a városban […]. Akadtak közülünk itt olyanok, akik szűkölködtek, részben a hosszas itt-tartózkodás, részben az éhezés gyötrelmei miatt, hiszen a falakon kívül nem találhattak semmi megszerezhetőt […], mások pedig a tetemek húsát szeletelték fel és főzték meg.”[25] A hadjáratban szintúgy ott lévő Pierre Tudebode poitou-i történetíró Historia de Hierosolymitano itinere könyve szerint az emberevés titokban történt, és amint a keresztes vezetők tudomást szereztek róla, a holttestek elégetésével rögtön véget vetettek neki.[26] A Gesta Francorumon alapuló és azt kiegészítő három legismertebb krónika szerzői – Guibertus de Novigento, Robertus Monachus és Baldericus Dolensis – hangot adtak szörnyülködésüknek a maarrai események tárgyalásakor. Guibertus de Novigento a Gesta Francorum mellett Foucher de Chartres krónikája és szemtanúk beszámolói alapján dolgozott. Könyvében két helyütt említette az emberevést: először megkérdőjelezte tényét és azt mondta, ha meg is történt, akkor is olyannyira titokban, hogy nem lehetünk biztosak felőle; másodjára azt írta, a szaracénok holttestét a „tafuroknak” nevezett nincstelenek vágták fel és sütötték meg, de magát az emberevést csak színlelték a róluk terjengő rémhírek táplálásának céljából.[27] Robertus Monachus a sereget sújtó éhínséggel magyarázza az emberevést; Baldericus Dolensis elbeszélésében a tetemeket a tábortól távol, titokban fogyasztották el, de hiába derült erre fény, a keresztes vezetők a drasztikus megoldást kívánó szükséghelyzet fényében eltekintettek a büntetéstől.[28] Az ismeretlen Monte Cassinó-i szerzetes tollából származó Historia belli sacri, mely úgyszintén a Gesta Francorum átirata, ezzel szemben azt állítja, hogy a keresztesek a nyílt utcán kereskedtek az emberhússal.[29]

Pierre Tudebode krónikája, a Gesta Francorum és ennek feldolgozásai Maarra ostroma utánra teszik a kannibalizmust; a történeti művek másik csoportja viszont az ostrom idejére. Foucher de Chartres ott volt az első keresztes hadjáratban, bár Maarra ostromakor már I. Balduin edesszai gróf udvarában tartózkodott. Ő azt írta, az ostromlók éhségük leküzdésére kényszeredtek emberevésre; a szaracénokat nyíltan és élvezettel fogyasztották.[30] A Szentföldről hazatérők visszaemlékezését összegyűjtő Aacheni Albert szerint is az éhínség miatt fanyalodtak az ostromlók ember- és kutyahúsra, és Rajmund toulouse-i gróf kilátástalan helyzetük láttán megújult energiával és elszántsággal indult rohamra a város ellen.[31] Caeni Radulf, aki csak az első keresztes hadjárat után került a Szentföldre Bohemund tarantói herceg udvarába, a hadjárat résztvevőinek elbeszélései alapján állította össze a Gesta Tancredit; ebben az emberevést az ostrom idejére helyezi és részletezi, a keresztesek miként főzték meg az emberhúst fogyasztás előtt:[32] „Maarrában a mieink üstökben főzték meg a felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták.”[33]

Raymond d’Aguilers, aki valószínűsíthetően jelen volt Maarra bevételekor, elbeszélésében az első csoporttal egybehangzóan a város bevétele utánra helyezi a kannibalizmust, leírása annyiban mégis Foucher de Chartres-éhoz áll közel, hogy Raymond d’Aguilers szerint az emberevők olyannyira nyíltan és avidissime [a legmohóbb vággyal] tették mindezt, hogy társaik megbotránkozása mellett a zarándokok egy része elborzadásában el is hagyta a kereszteseket.[34] Beszámolója ezzel együtt ellentmondásos: a krónikás szót ejt a szaracénok és törökök emberevés feletti rettenetén, majd sajnálkozik amiatt, hogy a frankok nem tudták ennek hatásait pszichológiai fegyverként használni; csakhogy a maarrai lakosság lemészárlása után nem maradtak szaracénok, akik a kannibalizmus szemtanúi lehettek volna.[35]

A 12. század második felének elsődleges források alapján dolgozó, de azokat sokszor felülvizsgáló krónikásai, Türoszi Vilmos és Malmesburyi Vilmos Maarra helyett Antiochia ostromával hozzák összefüggésbe a kannibalizmust, akárcsak a Chanson d’Antioche című vitézi ének.[36] Ezen kívül Türoszi Vilmos szerint a kannibalizmus csupán a keresztesek táborába szivárgott kémek megfélemlítésére és elrettentésére kieszelt színjáték volt Bohemund tarantói herceg részéről; és a Chanson d’Antioche is hangsúlyozza a kannibalizmusnak a városvédőkre kifejtett pszichológiai hatását.[37]

Az arab krónikák közül egyetlen egy sem számol be a maarrai emberevésről,[38] az arab történetírók és költők mindazonáltal vadállatokhoz hasonlították a frankokat.[33] Az első keresztes hadjárattal kortárs Ibn al-Kalániszi ír a frankok ajánlatáról a város békés megadására és arról, miként szegték meg szavukat. Ibn al-Aszír csak a lakosok lemészárlásáról ejt szót; a legrészletesebb beszámoló a frankok pusztítását és fosztogatását hangsúlyozó 13. századi Ibn al-Adím nevéhez fűződik.[4]

A modern korban a Lewis A. M. Sumberg festette kép terjedt el: Sumberg a Chanson d’Antioche és Guibertus de Novigento nyomán az emberevés elkövetését az úgynevezett „tafuroknak” tulajdonítja. Ezek nincstelen, a lovagok mellett kisegítő feladatokat és kétkezi munkát ellátó, fegyvert nem viselő, voltaképpen szolgastátuszú keresztesek voltak.[39] Sumberg után több történész is egyértelműen a tafurokhoz kapcsolta a maarrai kannibalizmust.[38]

A maarrai kannibalizmus lelki hátterének értelmezésekor Geraldine Heng amerikai történész felhívja a figyelmet arra, hogy a tizenegyedik századi Európában az éhínségeket olykor kannibalizmus kísérte;[40] valamint hogy éppen az első keresztes hadjáratot megelőző évtizedekben kezdett megszilárdulni a tantétel, miszerint az eucharisztiában Krisztus valóságosan is jelen van.[41] Ezzel együtt Heng szerint a középkori Európában a „kannibálság” az idegen és alsóbbrendűnek tartott személyekhez, csoportokhoz társított tulajdonság volt; és éppen emiatt a krónikák éhínséggel mentegetik, vagy borzalmas tettek elkövetőinek titulálják a maarrai kereszteseket.[42] Jay Rubenstein amerikai történész amellett érvel, hogy a keresztesek a pszichológiai hadviselés eszközeként, tudatosan használták a kannibalizmust vagy annak látszatát az ellenség megfélemlítésére; és magára az emberevésre a „szent háború” részeként tekintettek.[43] Rubensteinhez hasonlóan Heng is kitér arra, hogy az ellenség elfogyasztása a hatalom demonstrálására is szolgálhatott;[44] és Thomas Asbridge brit történész is a keresztesek maarrai brutalitásáról szóló szóbeszédnek tulajdonítja, hogy az elkövetkező hónapokban néhány muszlim helyőrség inkább választotta a megalázó feltételek melletti megadást, semmint hogy csatába szálljon a frankokkal.[45]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Maalouf 2002  74. oldal
  2. ↑ Maalouf 2002  72. oldal
  3. ↑ Asbridge 2004  248–249. oldal; Runciman 1999  196–197. oldal
  4. ↑ a b Hillenbrand, Carole: The Crusades: Islamic Perspectives. New York: Routledge. 2000. 60., 63. o. ISBN 978-1-57958-210-4  
  5. ↑ Runciman 1999  201–202. oldal
  6. ↑ Asbridge 2004  263. oldal
  7. ↑ a b Runciman 1999  202. oldal
  8. ↑ Asbridge 2004  264–265. oldal
  9. ↑ a b Asbridge 2004  266. oldal
  10. ↑ Veszprémy 1999  106. oldal
  11. ↑   A Gesta Francorum szerzőjének tudomása szerint a herceg csak a város előkelőivel tárgyalt erről. Veszprémy 1999  108. oldal
  12. ↑ Asbridge 2004  267. oldal
  13. ↑ Runciman 1999  202–203. oldal
  14. ↑ Asbridge 2004  268–269. oldal
  15. ↑   A szám erőteljes túlzás, Maarra lakossága ekkor nem volt több tízezer főnél. Maalouf 2002  74. oldal
  16. ↑ Asbridge 2004  269. oldal
  17. ↑ a b Runciman 1999  203. oldal
  18. ↑ Asbridge 2004  272. oldal
  19. ↑ Runciman 1999  204. oldal
  20. ↑ Veszprémy 1999  109–110. oldal
  21. ↑ Smail, R.C: Crusading Warfare, 1097–1193. 2. kiadás. Cambridge és New York: Cambridge University Press. 1995. 21., 32. o. ISBN 978-0-521-48029-1  
  22. ↑ Smith, Thomas W: The First Crusade Letter written at Laodicea in 1099: Two Previously Unpublished Versions from Munich, Bayerische Staatsbibliothek Clm 23390 and 28195. In Crusades: Volume 15, 2016. Szerk. Benjamin Z. Kedar, Jonathan Phillips, Jonathan Riley-Smith, Nikolaos G. Chrissis. Abingdon, Oxon és New York: Routledge. 2017. 3. o. ISBN 978-1-138-21325-8  
  23. ↑   Geraldine Heng felhívja a figyelmet a vezetők által használt szenvedő szerkezetre, mely kifejezi elhatárolódásukat az elkövetőktől. Ld. Heng 2003  24. oldal
  24. ↑ Rubenstein 2008  526. és 529. oldal
  25. ↑ Veszprémy 1999  108. oldal
  26. ↑ Rubenstein 2008  530–531. oldal
  27. ↑ Rubenstein 2008  540. oldal
  28. ↑ Rubenstein 2008  532–533. oldal
  29. ↑ Rubenstein 2008  531. oldal
  30. ↑ Ryan, Sister Frances Rita: History of the Expedition to Jerusalem by Fulcher of Chartres (Translation from the Latin). Minnesota: University of Minnesota. 1916. I könyv., XXV fejezet 2 – 57. o.  
  31. ↑ Aacheni Albert: Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Ford. Susan B. Edgington. New York: Oxford University Press. 2007. Liber V., 30 – 375. o. ISBN 978-0-19-920486-1  
  32. ↑ Rubenstein 2008  536–537. oldal
  33. ↑ a b Maalouf 2002  75. oldal
  34. ↑ Rubenstein 2008  534. oldal
  35. ↑ Rubenstein 2008  535. oldal
  36. ↑ Rubenstein 2008  537. oldal
  37. ↑ Rubenstein 2008  541–542. oldal
  38. ↑ a b Rubenstein 2008  527. oldal
  39. ↑ Sumberg, Lewis A. M: The “Tafurs” and the First Crusade. Mediaeval Studies, 21. sz. (1959) 224–246. o. doi
  40. ↑ Heng 2003  27. oldal
  41. ↑ Heng 2003  26. oldal; Rubenstein 2008  543. oldal
  42. ↑ Heng 28–29. oldal
  43. ↑ Rubenstein 2008  539. és 542. oldal
  44. ↑ Heng 2003  31. oldal
  45. ↑ Asbridge 2004  274–275. oldal

Források

[szerkesztés]
  • ↑ Absbridge 2004: Asbridge, Thomas S: The First Crusade. A New History. New York: Oxford University Press. 2004. ISBN 9780195178234  
  • ↑ Heng 2003: Heng, Geraldine: Empire of Magic: Medieval Romance and the Politics of Cultural Fantasy. New York: Columbia University Press. 2003. ISBN 9780231125260  
  • ↑ Maalouf 2002: Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Ford. V. Tóth László. Budapest: Európa Könyvkiadó. 2002. ISBN 963 07 7140 3  
  • ↑ Rubenstein 2008: Rubenstein, Jay: Cannibals and Crusaders. French Historical Studies, XXXI. évf. 4. sz. (2008) 525–552. o. doi
  • ↑ Runciman 1999: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Szerk. Veszprémy László, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris Kiadó. 1999. ISBN 963-379-448-X  
  • ↑ Veszprémy 1999: Névtelen krónikás: A frankok és a többi jeruzsálemi zarándok tettei (Gesta Francorum). In Az első és második keresztes háború korának forrásai. Ford. Veszprémy László. Budapest: Szent István Társulat. 1999. 12–128. o. = Középkori keresztény írók, 1. ISBN 963 361 043 5  

További információk

[szerkesztés]
  • Brandt, C. D. J: Kruisvarders naar Jeruzalem: Geschiedenis van de eerste kruistoch. Utrecht: W. de Haan. 1950.  
  • Cordery, Leona F: Cannibal Diplomacy: Otherness in the Middle English Text Richard Coer de Lion. In Meeting the Foreign in the Middle Ages. Szerk. Albrecht Classen. New York: Routledge. 2002. 153–171. o. ISBN 9780415930024  
  • Laza Bálint: Embert ettek a keresztesek a Szentföldön. Index.hu (2014. november 10.) (Hozzáférés: 2019. július 23.)
  • Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985. ISBN 963 07 3488 5  

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Maarra_ostroma&oldid=27270961”